Rúzsa Magdival Oravecz Éva készített interjút, mely a Nők Lapjában jelent meg.

Rúzsa Magdival tizenegy évvel ezelőtt találkoztam először, nem sokkal a Megasztárban aratott győzelme után. Most alkalmunk volt megbeszélni, hogy csillagának egy évtizedes emelkedése közben hogyan tudta megtartani a földdel a kapcsolatot..

A Csillag születik című hollywoodi film alatt nem gondoltál arra, hogy a te életedről is lehetne hasonlót forgatni?

Sokan mondták a film után, hogy rengeteg hasonlóságot fedeztek fel az életem és a film sztorija közt. Valóban kicsit filmszerűen alakult az elmúlt évtizedem, de sok hasonló történetet ismerünk, amikor valaki elindul a semmiből, és messzire jut. Gyakran előfordul, hogy éppen ez a semmi tud olyan lendületet adni, ami messzire visz. Akkoriban annyi mindennel kapcsolatban nem értettem, miért van vele dolgom, mire akar vele a sors tanítani. Majd eltelt húsz év, és most úgy érzem, mintha valaki ezt az egészet előre tudta volna, és beledobálta a hátizsákomba a dolgokat, amikre később szükségem lesz az úton. 

Mint a népmesében, ahol a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni, és útközben találkozik az öregasszonnyal, akitől kap egy almát.

Gondolj bele, nekem gyerekkoromtól a versek voltak a mindeneim, de akkor még eszembe sem jutott, hogy mindez jó lesz majd valamire. Ehhez képest most a magam kis verseit írom, ezekből születnek a dalszövegek. És ugyanígy kezdettől jelen volt az életemben a színpad, a szereplés, a színpadi jelenlét. Egy versmondó verseny vagy egy színielőadás akkor csak játékot jelentett, szerettem játszani az arcommal, a hangommal. De az út végén most itt állok egy pesti színház színpadán, és a Magdaléna című önálló estemen monológokat adok elő félig-meddig színészi szerepben. Ugyanez a helyzet a versenysporttal, amihez kondi és kitartás kellett, és erre most nagy szükségem van a fellépéseknél, ezért ismét elkezdtem napi szinten edzeni.

Ha meglátsz egy szép vénát, még eszedbe jut, hogy jó lenne megszúrni?

Hogyne, persze. A nővérség egyébként onnan jött, hogy egész kiskoromtól erős szociális érzékenység dolgozott bennem. Soha nem esett nehezemre a tehetetlen, rászoruló embereknek segíteni, az önfeláldozás ugyanúgy a részem, mint a zene. Ha látok egy beteget vagy rászorulót, rögtön ráül a lelkemre, és nem hagy békén, amíg nem teszek érte valamit. Nem véletlen, hogy létrehoztam az alapítványomat, rengeteg gyereknek segítettünk már, és én mindegyikükben magamat látom. Nekem is segítettek annak idején, és akkor megígértem magamnak, hogy ha valaha lehetőségem lesz rá, szeretném ezt visszaadni másoknak. Ezekben a csillogó szempárokban én a korábbi önmagamat látom, és egyszerűen nem tudok elmenni mellettük.

Sebész miért szerettél volna lenni?

Igazából az vonzott, ami az operáció után történik. Kezelni, kötözni a sebeket, és figyelni, hogyan gyógyulnak. Szülészeti nővérnek tanultam, ehhez képest mindig próbáltam átkönyörögni magam a sebészetre. A vér látványa sosem jelentett gondot, őrület, mennyit szórakoztunk a barátnőimmel, amikor egymáson tanultunk vért venni.

Azt hittem, a versengő éned miatt vonzott a sebészet, lévén az az orvosi szakma egyik csúcsa.

Tény, hogy ha bármit csinálok, abban igyekszem a legjobb lenni. Mindig, mindenből csak a legmagasabb szint érdekel. Nem tudom, miért van így.

Miért nem érdekel a könnyű győzelem? 

Nem tudom, de tényleg nem izgalmas számomra, amit könnyen elérhetek. Azt akarom, amiért rengeteget kell dolgozni, amit nem tud bárki elérni, ami a csúcsot jelenti. Imádok például főzni, de egyre kevésbé érdekel, ha valamilyen egyszerű ételt kell elkészítenem. Engem a csúcsgasztronómia érdekel.

A konyhából is versenypályát csinálsz?

Már gyerekkoromban észrevették, hogy sokkal gyorsabban futok, ha a leggyorsabbakkal indítanak együtt. Versengésre születtem. És emlékszem, akkor hagytam abba a futást, amikor rájöttem, hogy nem nyerhetem meg a versenyt, mert elbíztam magam. Elszállt az agyam, hogy milyen jó vagyok, nem edzettem eleget, és ezért vesztettem. Még zajlott a verseny, amikor kisétáltam a pályáról és eldöntöttem, hogy befejeztem a futást. A kézilabdában viszont megtanultam, milyen érzés csapatban játszani, egy csapatért küzdeni. A mai napig csapatban játszom.

De azt is mesélted egyszer, már gyerekkorodban úgy játszottál, hogy mögötted állt a képzeletbeli hadsereged. Ma is csapatban játszol, ők állnak mögötted, te állsz elöl. 

Igaz, tényleg mindig ezt játszottam gyerekkoromban. Ez durva! A gyerekjátékokban is mindig én lettem a vezér, aki mögött ott állt a maga serege, de mindig csapatban gondolkodtam. Néha indiánok voltunk, akkor a törzsfőnök voltam. Rengeteget játszottam a képzeletemmel, és anyuék néha csak nézték messziről, mit tud ez a gyerek egész nap magában játszani. Állt az udvarunk közepén egy mészrakás, és én annak a tetején egész nap eljátszottam. Olyan erősen működött a fantáziám, hogy a mészrakás tetején birodalmakat hódítottam meg egy-egy délután. Csapatjátékból pedig akkor kaptam leckét, amikor az internátusban hatan éltünk és aludtunk egy kis szobában. 

Ott is te voltál a vezér?

Nagyon jó barátokra tettem ott szert, életem legjobb élményét adta. Megtanultam alkalmazkodni, másokkal együtt élni, idegenek váltak szinte a testvéreimmé. Fantasztikus barátságok születtek ott, mert bár egyikünknek se volt semmije, mégis mindig kölcsön tudtunk kérni egymástól bármit. Mindig volt kihez szólni, volt kivel megbeszélni a dolgaidat. Életem legszebb éveit jelentették.

Kezdettől biztos voltál benne, hogy ki tudsz majd törni?

Nem, csak nagyon akartam. Azt tudtam, hogy valamiben, bármiben a legjobb akarok lenni. Meg akartam találni magam. És az a vicc, hogy ha a diplomám kézbevételekor felvettek volna arra a munkahelyre, ahová vágytam, még ma is ott dolgoznék.

Szülészeti nővérként?

Szerintem igen.

Miért nem vettek fel?

Mert egy kisvárosban minden hely előre le van osztva valakinek. Meg is mondták, látták, hogy jó vagyok, szerbül is tökéletesen beszéltem, mégsem lehetett az enyém az állás. De ha ott, akkor nekem lapot osztanak, megelégedtem volna annyival. Így viszont a keserűség olyan dacot szült, hogy azt mondtam, csak azért is megteremtem a magam világát. Az a típus vagyok, aki abból indul ki, hogy alapvetően csak magamra számítok. Mindent tudni akarok, hogy ne érjen meglepetés. Nem akarok olyan helyzetbe kerülni, amit nem tudok megoldani. Utálok kiszolgáltatott helyzetben lenni és másoktól függni.

Egzisztenciálisan?

Valószínűleg ez onnan jön, hogy sokakat láttam egyik napról a másikra élni. És rossz volt végignézni, hogy ez mit váltott ki belőlük. Hogy változik meg az arcuk, a testtartásuk. Szinte magam is éreztem anyunak a gyomorgörcsét, amikor jött a villanyszámla, és én már gyerekként megígértem magamnak, hogy megteremtem a biztonságomat. Ez is komoly hajtóerőnek bizonyult.

Ahhoz mi kellett, hogy a Megasztár után ilyen jól kezeld a sikereidet? Ezt a fajta tehetségedet otthonról hoztad?

Szeretem magam kívülről nézni, és ha kell, akár ki is röhögni. Egyrészt én tényleg szeretem, amit csinálok, másrészt ez komoly munka is. Felelősséggel tartozom azokért, akikkel együtt dolgozom, mert a siker is közös, amit elérünk. Én annak idején kértem egy csónakot a jóistentől, hogy ki tudjak törni, és tudjak valami különlegeset produkálni, amit szeretek, és amivel adok másoknak. Megkaptam, és úgy érzem, ezt a lehetőséget nem játszhatom el sem azzal, hogy részegen vagy bedrogozva állok színpadra, sem azzal, hogy nem teszek meg mindent, hogy az előadás a legjobb legyen. Van egy munkahelyem, amit imádok, de pont úgy végzem a dolgom, mintha valaki más lenne a főnököm és elvárná, hogy mindennap nyolctól négyig a legjobb formámat hozzam. Szerintem a munkámat leszámítva egy átlagember életét élem, aki ragaszkodik a földhöz.

És ahogy meséled, a sztárság nem sokban különbözik a falusi élettől, ahol szintén mindenki rád köszön, és megkérdezi, hogy vagy.

Csak egy kicsit nagyobb lett a játszótér, ennyi a különbség, de a falu ugyanilyen. A faluban mindenki mindenkit ismer, és mindenkiről tud mindent. Ott mindenki köszön a másiknak, és benéz a kosarába vagy az ablakán. Ebben semmi újat nem találtam. Engem nem zavar, ha odajönnek kérni egy aláírást. Nem is értem, miért kérnek ilyenkor elnézést, nekem ez nem teher.

Minden veled készült interjúban azt érzem, a kollégák kivétel nélkül azt pedzegették, hol van az a régi Magdi, aki anno a válogatón AC/DC–t énekelt mezítláb. Szerinted is elveszett az a régi Magdi?

Tizenhárom év telt el azóta, könyörgöm! Én is emberből vagyok. Hogy lennék már ugyanaz, aki akkor voltam? Az a lány felnőtt. Pontosan tudta, mit akar, elindult egy úton, fejlődik, és pozitív dolgok vannak rá hatással. Szakadt farmert ma is bármikor fel tudok venni, sőt mezítláb is szoktam jönni-menni, AC/DC-t is bármikor énekelhetek, de hogy elkezdtem látni magam előtt, honnan hová tudom eljuttatni ezt a történetet, az nem baj. Rengeteget figyeltem és tanultam az elmúlt tíz évben, és a közönségemet is próbáltam közben formálni zeneileg abba az irányba, ami az én utam.

Velünk van a baj, ha tíz év után is ugyanazt a Magdit akarjuk, aki az Ederlezit énekelte? Hogy mint a gyerekek, mindig ugyanazt a mesét akarjuk újra és újra hallani?

Az idő múlik, egyikünk se maradhat olyan, mint tíz éve volt. Akkor még egy kis csacska macska voltam, aki nem sokat tudott a világról. És ha már a meséknél tartunk, azt se felejtsük el, hogy a végén azért Hamupipőke is felhúzza az üvegcipőjét. A világ számomra annyi új ízt és illatot adott, hogy ha akarnék, se tudnék már az a régi Magdi lenni. Persze az értékrend, a belső hang, a kitörni vágyó lány mindig ott van és ott lesz bennem, hiszen ő hajt. Ő a trükk, miatta vagyok az, aki ma vagyok. Táplálom is a lelkemnek ezt az oldalát, mert amíg ő dolgozik bennem, addig mindig bizonyítani akarok majd, és hegyeket megmászni. Viszont az is nagy kincs számomra, hogy lehetőséget kaptam a pozitív változásra, hát élek is vele. Tanulok a sok jóból, ami körülvesz. Mintha egy karácsonyfát toltak volna elém azzal, hogy tessék, válogass róla, ami tetszik. Nézd meg, melyik tetszik, mi áll jól neked!

Amikor Presser mellett ülsz, eszedbe jut még, hogy úristen, ez a Presser?

Persze, a mai napig átfut ez a fejemen, ahogy azt se tudtam még megszokni, hogy azt mondjam neki: szia, Pici bácsi! A tegezéssel az elején vért izzadtam, hogy ki tudjam ejteni a számon. Az egyik legnagyobb ajándék az élettől mellette ülni és tőle tanulni.

Falusi vagy kisvárosi háttérrel inkább nehezére esik az embernek letegezni valakit, akit tisztel.

Hiába ismerem a férjem szüleit kilenc éve, a mai napig magázom őket. Nem tudom nekik azt mondani, hogy te. De ez nem a távolságról szól, vagy a szeretet hiányáról. A szeretet ugyanakkora, csak ez részemről a tisztelet jele.

Amikor tizenegy éve interjúztunk, olvastam valahol, hogy egy természeti népnél a vajúdó nők elvonulnak magányosan egy fához, és ott abban a módosult tudatállapotban, ami a szüléssel jár, meghallanak valahonnan egy dalt, ami onnantól az ő védelmező, saját daluk lesz. A törzs megtanulja ezt a dalt, és minden fontos alkalomkor ezt énekli neki.

Ezt te mesélted nekem? De jó, mert képzeld, nagyon megmaradt bennem. Nemcsak, hogy emlékszem rá, de azóta beszéltem is róla többször. 

És meghallottad már azóta a saját dalodat?

Még nem szültem. Álmomban azonban gyakran előfordul velem, hogy énekelek valamit, és ott él bennem a késztetés, hogy felébredjek és gyorsan rögzítsem. De olyan jó az álomban lenni, hogy mindig azt mondom, majd reggel emlékezni fogok rá. És reggel persze nem emlékszem semmire. De most pár napja, New Yorkból hazatérve, hulla fáradtan bezuhantam az ágyba. Megint jött álmomban egy szép dal, és most először sikerült rábeszélni magam, hogy felébredjek és felvegyem. És amikor reggel meghallgattam, kiderült, hogy gyönyörű. Sokszor kapunk így dalokat szerintem, csak figyelni kell, és fel kell ébredni. Azt pedig most megígérem, ha oda kerülök, vajúdás közben nagyon fogok majd figyelni, hogy meghalljam a dalomat.

Véletlen egybeesés, hogy a férjed is újvidéki, vagy ennyire fontosak ma is a gyökereid?

Ez a fajta kötődés a szülőhelyhez nagyon erős, ez soha nem szűnhet meg. Amit Kishegyesről hoztam, amit ott kaptam, az mindig itt él bennem. Valami oka van annak, hogy oda születtem, és ha úgy érzem, elhagyott minden erőm, mert elfogyott belőlem az energia, olyankor haza kell mennem. Ha csak két órát fogok ücsörögni a fűben, akkor is oda kell mennem.